Csak utazni szeretett volna
Éjfélt ütött az óra. A forró, nyári éjszakán senki sem hagyja becsukva az ablakát. Most senki nem fél betörőtől, aki értékeket vagy legrosszabb esetben lelkeket is vinne magával. Csak egy ember nyugtalan, nem találja a helyét. Párszor átfordult az ágya másik oldalára, ellenben álom nem jött a szemére. Gondterhes éjszakák ezek, mégpedig olyan időszaka ez a napnak, amikor egyes személyek átgondolják aznapi, vagy akár az egész addigi életüket. Történetünk főhőse is egy volt a „gondolkozó elmék társaságának”. Alig múlt 20 éves, ezt a két évtizedet is tanulással töltötte, nem volt komoly kapcsolata, nagy buliban sem vett részt, részeg sem volt. Mindig egy cél lebegett a szeme előtt: befejezni az iskolát minél jobb eredménnyel. Még nem is élt igazán.
Felült a fekvőhelyén, majd megkereste a lábával a papucsát. Lámpát nem oltott. Odabotorkált a szekrényéhez, kinyitotta. Az első ruha, ami a kezébe akadt, azt kirántotta, az ágyra dobta. Majd lassan öltözködni kezdett. Fél óra is beletelt, mire végzett. A szoba másik végében volt a szeme fény, a kincse, a mindene, a gitárja. Megragadta és a tokjába csúsztatta. Némi pénzt is keresett, nem sok volt.
Már egy óra is eltelt éjfél óta. Ilyenkor bontakozik ki a sötétből egy alak. Lassan mozog, egyre nagyobb és nagyobb. Nem tudjuk, mi cél vezeti. Egyben viszont biztosak lehetünk, elhagyja a várost. Lassú lépteivel nem ver zajt a macskaköves úton. Otthonosan mozog, ismer minden oszlopot, házat.
Épp egy sikátor előtt halad el. Valami megmozdult. Az ismeretlen megijedt. Mély lélegzetet vett, majd a zaj forrása felé indult. Az egyik konténer, a másik után bukkant elő, majd eltört székek és hasonló háztartási eszközök hevertek eldobálva. Ezt a sok lomot nem takarították még el a kukások. Az egyik mellett egy nagy szemetes zacskó volt. Ott motoszkált valami. A vándor lerakta a kezében lévő fekete bőrtáskát. Öt lépés és a zacskóval szemben lesz. Négy… megáll, nagy sóhajtás hallatszik. Három lépés… a keze remegni kezdett. Kettő… most még elfuthat. Egy… már nincs visszaút. Remegő kézzel megemeli a zacskót. A következő pillanatban egy zöld színű béka ugrál békésen a másik konténerig. Az utazó indulhat tovább. Kibotorkált a sötét sikátorból.
Senki nem veszi észre a távozását, az összes lakó az igazak álmát alussza: a csecsemő, a dolgozó apuka és anyuka, az idősek, kutyák és macskák, sőt a padláson a szürke kisegér.
A település utolsó kerítését vastagon befedte a borostyán. Itt megpihent. Az udvarban egy kiskutya ugatott barátságosan. Odajött az ismeretlenhez, kidugta a fejét és megnyalogatta a lány kezét.
Itt „hősünk” elgondolkodott, mit is szeretne most. Elhagyta otthonát, a melegágyat, az ismerős környéket. Öltözködés közben jó ötletnek tűnt világot látni, de most egyedül, a sötétben, nyálas kézzel már nem valami bíztató. Túl volt az első élményen, vagyis szívinfarktuson.
- Semmi baj, menni fog, életem nagy kalandja. Orron be, szájon ki. Nem izgulok. Szeretem a nyár éjszakákat, felhőtlen az ég. A sok, apró csillag egy nagy kerek, sajt alakú égitest köré csoportosul. Ez a Hold, ha valaki nem ismerte volna fel. Jól ismerem. – így töprengett vándorunk.
Ezután már csak a földút vezet valahová, de a cél még messze van. Feltápászkodik, szőke haján megcsillan a Hold sugara.
- Te is olyan egyedül érzed magad? – kérdezte – Pedig a csillagok mind körülvesznek.
Ő is pont így érezte magát. Sok barátja van, de ő mégis egyedül érzi magát. Azt szeretné érezni, hogy nem csak azért vannak ismerősei, mert megírja a háziukat vagy ott van, amikor valaki ki szeretné önteni a lelkét. Sóhajtott, majd nekivágott a nagyvilágnak. Végetért az aszfalt, ezután már csak földút van két szántóföld közé ékelve.
Lassan telt az idő. Eközben hősünk gondolataiba merülve haladt tovább. Beáll a legközelebbi városba utcazenésznek. Emiatt hozta a hangszerét. Keres egy kis pénzt, talán fel is fedezik, éjszakára majd meghúzza magát valami motelban. Még mindig az jár a fejében, hogy jól döntött-e. Ebben a pillanatban biztosabb magában, mint bármikor. A puszta közepén sétál a felhőtlen ég alatt, csodálatos, mintha ezer szentjánosbogár repülne a feje fölött.
Hajnalodott, a lány kelet felé tartott. Öt óra körül járhat az idő. Igen, a vén és csigalassú idő. Így veszi igazán észre az ember. Az első napsugarak megsimogatták a szeplős arcát. Eddig nem volt ideje megnézni mit húzott fel, most megállt egy pillanatra, hogy szemügyre vehesse magát. Hosszú, szőke haja laza lófarokban omlott a hátára. Világoskék toppot viselt, ami a nadrágja szíjáig ért. Az öve világosbarna volt, saját kezével készítette. Kopott, néhol szakadt farmerját húzta fel. A lábán fekete, tornacipő volt.
- Még félálomban is jól tudok választani. – gondolta magában.
Az út mellett fűben, sok gaz között elkezdett virágozni a Mezei katáng. Sokan egyszerű kártevőként ismerik, azonban ez a növény étvágyserkentő hatású. Az idegen letépett egyet a kék virágok közül, és a hajába tűzte. Egyre jobban érzi magát, már nem is nagyon gondol az otthonára.
Haladt tovább, már vagy 11 óra lehetett mikor az egyik domb mögül kikandikált a „következő” város tornya.
Végetért a szántóföld. Elkerített kopár terület vette át a helyét. A kerítés fémből volt, feketére festették. A rendszeres sort egy kapu törte meg. A bejárat fölött nagy tábla hirdette, hogy ez egy temető. A lány meglátta a sok keresztet. Volt köztük nagy, kicsi, fa, és arannyal futtatott is. Egy egyik sírra egy – feltehetőleg – anya borul, valamelyik hozzátartozóját siratta. Az utazó szíve nagyot dobbant, mi lehet az otthoniakkal? Jól vannak, kerestetik őt a rendőrséggel. Belenyugodtak, vagy halálra izgulják magukat? Nem lehet tudni, csak remélni, hogy jól vannak.
Egy levelet hagyott a szüleinek. Ez állt benne:
„Kedves anyu és apu! (meg kedves öcsi)
Egész éjjel gondolkodtam, és arra a döntésre jutottam, hogy elmegyek – még nem tudom mennyi időre – „világot látni”. Még nem voltam sehol, nem is éltem igazán. Azért nem várlak meg titeket, mert nem szeretnék könnyes búcsút. Nemsokára találkozunk.
Lányotok”
Délután négy óra volt, mire odaárt a következő állomásához. A városba érve arra lett figyelmes, hogy a település tele van hazafelé igyekvő emberekkel, akik már végeztek a munkával. Otthon várta őket a meleg étel és a szerelem. Főhősünket most ilyesmik nem kecsegtették.
Az egyik téren - ahol a színház is állt - ott voltak az utcazenészek. Egy nő és két férfi. Vándor a nő mellé telepedett le. Bemutatkozott, a nő is. Beszélgettek, majd együtt zenéltek. A „hobby zenész” (ezt jobban szeretik) mellett egy kislány állt. Mint később megtudtam a zenész lánya. Aranyos gyerek volt, bár elég csintalan.
„Este elváltunk egymástól, holnap találkozni fogunk. Már nagyon várom, egész jók vagyunk együtt, ma is összeszedtem pár forintot.” – ezt a bejegyzést írta a naplójába.
Éjszakára egy zsákutcában, lévő motelben talált szállást. A szobájába ágyat, asztalt és széket préseltek. A lány naplót vezetett, amikor kopogtak az ajtón.
- Tessék, – hangzott a válsz – szabad!
Kinyílt az ajtó, meleg levegő áramlott a helységbe…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó