Csiszár Éva Anna
Kedves Olvasó!
Nagy örömmel vettem kézhez legutóbbi leveledet, melyben hogylétem felől érdeklődsz. Köszönöm a kérdésed, nagyon jól érem magam. De igazán! Ó, ne gondold, hogy csak azért írom ezt, mert így illik. Dehogyis! Ha úgy tennék, azzal azt feltételezném Rólad, hogy pusztán udvariaskodásból kérdezed meg mindig, hogy vagyok. De mivel én bízom Benned, és hiszem, hogy érdeklődésed őszinte, hát biztos lehetsz benne, hogy a feleletem is az lesz.
Akkor mégis miért írom szinte mindig azt, hogy jól vagyok? Mert igazán így van. Miért is volna másként? Van mit ennem és innom, aludnom is van hol, és vannak emberek, akik szeretnek, s akiket én is szerethetek. Most persze azt mondhatnád, hogy hiszen tényleg mindenem megvan, akkor bizonyára mindig boldog vagyok, mindig mosolygok. Pedig nem így van. Ha azt látom, hogy más nem tud mit enni, szomjazik, nincsen ágya, vagy nem szeretik, és nincs, akit ő szeresen, olyankor szomorú vagyok.
Hadd mesélek el Neked egy történetet, ami nemrégiben esett meg velem. Azon a napon is találkoztam egy ilyen emberrel. Beszélgettem vele, és elmondta, hogy ő is szomorú olykor. De őt valami más szokta felzaklatni, nem annyira a többi nincstelen ember, hiszen ő maga is közülük való. Kíváncsi kérdezősködésemre elmondta, hogy ő akkor szomorú, amikor a szivárványon ülő angyalka is az. „Miféle angyal, és hol van itt szivárvány?” – kérdeztem, mert hiába tekingettem körbe, nem találtam ilyet. „Próbájja meg innen, ahó én állok!” A férfi helyére léptem, de a dolog mit sem változott. Olyan arckifejezéssel mért végig, mint aki töri valamin a fejét. Egyszer csak levette a kabátomat „Aggya csak ide, kisasszonka!” – szavakkal, hát hagytam neki. A táskámat is elkérte. Hideg volt, fáztam. Beletúrt batyumba, kivette az ebédre szánt szendvicsemet és beleharapott, s hozzá nagyot kortyolt a vizemből. Ezt látva jöttem rá, hogy miylen bolond is voltam, amiért nem adtam neki én magam. De sajnos azt is tudomásul kellett vennem, hogy az én gyomrom is megkívánta már az ebédet, és meg is szomjaztam a hosszú séta alatt. Fáztam, éhes és szomjas voltam, és féltem is. Mit akar tulajdonképpen ez az ember? Kirabolni? „No, kisasszonyka, most nézzen jó’ széjjel!” – utasított, én pedig szót fogadtam. Ekkor láttam meg, nem is olyan messze, egy domb és egy házsor között egy halovány szivárványt, rajta pedig egy kislányalakot. Vékony, hófehér ruhácskában csücsült a hatalmas boltív tetején, lefelé nézett, göndör haját hajpánttal hátrafogta, meleg tekintete volt, de a láblógázása bánatosnak tűnt, a szárnyai pedig lekonyultak. Fején kicsi glória villogott, és két kismadár pihent rajta. Amikor észrevett, integetett nekem. Mosolytalan kis arca felragyogott egy pillanatra, hogy újabb embert ismerhet meg, hiszen már én is látom őt. Aranyos volt, de szomorú. „Miért olyan bánatos?” – kérdeztem az öreget, abban bízva, hogy ő tudja a választ. Tudta: „Mer’ sok szín kifakút a szivárványbul.” „De hát miért fakult ki? Beteg a szivárvány?” Tudom, ezt a kérdést most kissé gyerekesnek találhatod, de hidd el nekem, abban a helyzetben teljesen logikusnak tűnt. A férfi sem csodálkozott rajta, hanem komolyan felelt: „Nem, nem beteg. A különböző színek jelölik a világban a különböző egyensúlyokat.” „Egyensúlyokat?” – egyre jobban érdekelt a dolog, hát tovább faggattam a bácsit. „Milyen egyensúlyokról van szó?” „Amiknek sosem volna szabad felborulniuk.” – mondta bánatosan, majd folytatta, megosztotta velem a titkot, amire oylan nagyon kíváncsi voltam. Persze, ezt a saját, már megszokott modorában, de nem tudom szó szerint idézni. Hát a magam szavaival írom le a lényegét:
Egyensúlyba’ kell lenniük a természet erőinek: nem kerekedhet fölül egyik se, mer’ az hatalmas katasztrófákhoz vezet. És ezek manapság egyre gyakoribbak. „Látja, ott, a zöld már nem túl erős.”
Lényeges az ember és a természet kapcsolata is. Használhatjuk a Föld erőforrásait, de csak annyit, amennyit pótolni is tud. És ennek a kettőnek azonos tempóban kell történnie. Borzasztó nélkülözések forrása lesz, ha ez az egyensúly felbomlik. És sajnos már elkezdődött.
„Nézze csak, a sárga szín is egyre haloványabb.” Ez azért van, mert egyre nő a szakadék a gazdagok és a szegények között. Lassan eljutunk oda, hogy már nem az lesz a különbség, hogy valakinek több van, másvalakinek kevesebb, hanem az egyik dúskálni fog, a másiknak pedig csak a „nincs” lesz a sajátja.
„Hát asz’ tuggya-é, hogy a lila mér’ fakul?” Mert az emberek teste és lelke között nincsen harmónia. Vannak nagyon okos, művelt, ötletgazdag emberek, akiknek a teste nagyon gyenge, fizikailag alig használhatók. Míg mások, bár erősek, mint a bivaly, de butaságukkal is az élen járnak. Kevesen akadnak, akik egyaránt ügyelnek elméjük pallérozására, és testük edzésére is.
Amit nap mind nap tapasztalunk, hogy az emberi kapcsolatok sem kiegyenlítettek. Már ha vannak egyáltalán. Néhányan zsarnokoskodnak, kihasználják a többit, akik gyávák és gyöngék, így az előbbiek szolgájává válnak. A szülők eltaszítják gyermekeiket, amazok pedig nem tisztelik szüleiket. A szerelem, a szeretet elveszett, a másik birtoklása a cél.
„És a narancssárga?” – kérdezhetné kiskegyed. „No, arra biztosan nem gyünne rá, úgyhogy segítek.” Sokan nincsenek kibékülve önmagukkal. A megjelenésük, vagy valamilyen tulajdonságuk zavarja őket. Holott mennyivel jobb volna, ha úgy próbálnának meg változni, fejlődni, hogy elfogadják saját természetüket, és a jó ügy szolgálatába állítják. Hiszen a legtöbb dolog forrása, hogy önmagunkkal legyünk békességben, világosan lássuk erényeinket és hibáinkat, és ne tévesszük össze őket.
„Igen, látom, már számol. És milyen jól teszi. Hiszen még van egy szín. A vörös.” Furcsa, de – bár már fakult -, de még mindig ez a legerősebb. Ez jelenti a kapcsolatot a Jóistennel. Rengetegen eltávolodtak tőle, és keresők is kevesen vannak. „Azt kérdi, akkor mégis miért ez a legerősebb, holott a leghalványabbnak kellene lennie?” Azért, mert minden egyensúly, minden kapcsolat több tagból áll. És a Jóisten akkor is szeret minket, ha mi hűtlenek vagyunk.
„Há’ ezt a sápatag szivárványt őrzi az a kisangyal.” Azzal a bácsi visszaadta a kabátomat és a táskámat is, és megkért, hogy ne miatta bánkódjak, hanem a Jóisten angyalkája miatt. És tegyek érte, hogy ne legyen szomorú.
Ezt a történetet szerettem volna elmesélni Neked. Most persze megkérdezhetnéd, hogy akkor mégis miért vagyok boldog, ha a kisangyal most is szomorú? Azért, mert igyekszem tenni ellen. Vigyázok a környezetemre, figyelek magam körül az emberekre, próbálom a nevelni önmagam, és főként, sokat beszélgetek a Jóistennel. Persze, gyakran én is kudarcot vallok csalódok önmagamban. Ilyenkor van az, hogy megírom Neked bánatomat, esetleg szidom magam szerencsétlenkedésem miatt. De alapvetően igyekszem. És ahogy figyelem az angyalkát, látom, hogy annak is örül, ha valaki legalább próbálkozik. Olyankor vidáman repkednek és csivitelnek a madarak a glóriája körül.
Kérlek szépen, kedves Olvasó, Te is segíts nekem, hiszen egyedül olyan kevés és kicsi vagyok. Persze, persze, jól gondolod, a Jóisten is velem van, de tudod, nekem is, mint minden embernek, szükségem van hozzám hasonló társra is. Együtt többet tudnánk tenni azért, hogy ne fakuljon ki teljesen a szivárvány. Tudod mit? Elküldelek Téged is a kisangyalhoz. Hogy fog örülni! Menj el sétálni! És elegyedj beszélgetésbe egy olyan emberrel, akin látod, hogy szívesen venné, mert már régen nem beszélt vele senki. Kérdezd meg, hogy érzi magát, és majd meglátod, hogy megmutatja Neked a kisangyalt. Igen, tudom, hogy észrevetted, hogy nem kérdeztem meg, ráérsz-e? Azért, mert a Jóisten angyalkájára mindenképp kell, hogy időd legyen. Nem halogathatod, hogy őt megismerd! Milyen dolog volna az?!
Most viszont, Te mesélj egy kicsit magadról! Csak bátran. Őszintén érdekel, hogy érzed magad, min búslakodsz, minek örülsz…?
Nagyon várom a válaszod. Addig is minden jót kívánok Neked!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Nincs mit! Én köszönöm neked..
.Megint elolvastam és nagyon tetszik már megint..:P :)