Novus

 

 

Akadálymentesített oldal
A G-portal Mozgalomról

 

AZ OLDALON FUTÓ VERSENYEK

A kocka el van vetve

A versenyben adott egy dobókocka száma, egy karakter, egy helyszín és egy szituáció. Vajon milyen történeteket tudtok belőle kihozni? A szerencsére most szükségetek lesz.
Leadási határidő: 2016. március 20.

----------------------------------------

Kritikus tömeg

Nem túl bonyolult kommentverseny. A lényege, hogy minél több műnél írj pár sort, véleményt a szerzőnek. Három havonta nullázódik a szám, a részletek a linkre kattintva, elérhetőek.
Következő nullázódás: 2016.  május 1.

 

 VIHARSAROK

 Főoldal
Oldal
Művészek
Kapcsolat
Könyvajánló
Idézetek

Unaloműző

OLVASÓSAROK

Fanfiction
Regény
Novella
Vers
Egyperces
Színdarab

Versenymű

MŰVÉSZSAROK

Könyvtár
Kritika-iroda
Küldj be te is
Pályázatfigyelő

 

facebook hivatkozás levélküldő hivatkozás

HETI NYELVTAN

Cikkírókat felveszünk!
Érdeklődni a novus@hotmail.hu e-mail címen.

Addig is az Archívumban az eddig feldolgozott témák megtalálhatóak. 

 

Apróhirdetések

Iratkozz fel a
NOVUS POSTAGALAMBJÁRA,
hogy havonta értesülhess a legfrissebb információkról.

---------------------------------------

SEGÍTS A HANGODDAL

Egy olyan kezdeményezés tagja lehetsz, mely segít a látássérülteknek elolvasni, meghallgatni egy könyvet. Bárki jelentkezhet önkéntes alapon. Részleteket a linkre kattintva olvashatjátok.

---------------------------------------

LÉGY A SZERKESZTŐSÉG TAGJA

Szerkesztőségi tagokat keresek a Novus aktualitásának és frisseségének megőrzése érdekében. Több pozíció is üres, úgyhogy szabad a pálya a jelentkezésben. Részletek a linkre kattintva, vagy pedig a novus@hotmail.hu címen.

---------------------------------------

Rose Woods könyvei az Adamobooks kiadónál. Kapj rá te is!

 

SZERZŐI JOGOK 

A Novuson található történetek az oldal szerzőinek munkái. Kizárólag az ő hozzájárulásukkal publikálhatóak máshol. Ha itt nem éred el őket, vedd fel velem a kapcsolatot (novus@hotmail.hu) és segítek.

 

Álomvilág

Már egészen kis koromban rájöttem néhány fontos dologra. Az első, hogy a szeretet nem igazságosan van elosztva az emberek közt, valakinek több, valakinek kevesebb jut. Én abba a kategóriába tartoztam, akiknek nem adatott meg annyi kedvesség, vagy gondoskodás, mint amennyi megilletett volna. A szüleimre nem emlékszem, mindössze egy nyaklánc őrzi az emléküket, hogy valamikor még együtt voltam velük. Ezek az idők azonban már rég elmúltak, két éves koromban kerültem árvaházba, ahol sosem volt könnyű életem.

A második lényeges dolog az, hogy az ember önző lény, és nem lehet benne teljes mértékben megbízni. Aki felelőtlenül él, előbb-utóbb pofára esik – és az fájdalmas tud lenni. Aki tehát nem akar csalódni, és szenvedni, annak mindig résen kell lennie, és nem szabad megbíznia senkiben, csak amennyire tényleg szükséges. Én például soha egy titkomat sem árultam el senkinek. Még naplót sem vezettem, mert azt bármikor elolvashatták volna a szobatársaim – az lehetetlen, hogy egyszer se vegyék észre, és a természetükből adódóan, ha megtudták volna, hogy leírtam a felféltettebb titkaimat, az első adandó alkalommal ellopták volna, hogy szétkürtöljék őket. Ezért aztán a titkok maradtak a fejemben, egyedül kellett megbirkóznom velük. És sikerült. A mai napig is azt mondhatom, hogy lelkileg ép vagyok, nem kattantam be, és nem voltak öngyilkos hajlamaim. Egy dolgot azonban elfelejtettem – őszintén boldognak lenni.

A szememet lehunytam, kihajoltam az ablakon, és nagyot szippantottam a friss tavaszi levegőből. A napfény felmelegítette a bőrömet, ami általában olyan hideg szokott lenni, mint a jég. Nem tudom, jelent-e valamit a hideg bőr, de a természetemet mindenestre már ez is jelezte – szinte lehetetlen volt kihozni a sodromból, türelmes voltam és tartózkodó, sokak szerint rideg és érzéketlen. Persze ez csak a felszín, ugyanolyan érzelmeim vannak, mint mindenki másnak, csak egyszerűen én nem engedhetem meg azt a luxust, hogy ki is mutassam őket. Sosem voltak kedvesek velem az emberek, mindig bántottak, és megaláztak, ezért idővel megtanultam, hogy rejtsem el a félelmemet, a megbántottságomat, és a csalódottságot. Ha valaki nevetett, nem nevettem vele, mert nem volt rá okom – ezt a többiek lerendezték annyival, hogy nincs humorérzékem.

Tulajdonképpen nekem nem volt semmi bajom az életemmel. Beletörődtem a megváltoztathatatlan sorsomba, hogy életem végéig magányos maradok, és az érzelmeimet mindig palástolnom kell majd. Még csak álmodni sem mertem volna arról, hogy ez egyszer megváltozik.

Hűs szellő simított végig az arcomon, amitől megborzongtam. Fázósan húztam össze magamon a régi, kopott kabátot, amit már ki tudja, hányan hordtak előttem. Bár ez sosem számított, tudtam, hogy nincs rá lehetőségem, hogy divatos ruhákért álmodozzak. Nekem ez jutott, ezt kell elviselnem.

Lassan végigsimítottam az ujjamat az ablakpárkányon, közben figyelve az útját. A vékony porréteg az ablakról a kezemre ragadt, ezért közelebb vittem a számhoz, és ráfújtam. Nem ért semmit, még mindig ott volt. Minden mindegy alapon megvontam a vállam, és megérintettem a fehérre festett keretet. A festék már több helyet lekopott, és ott sötétbarna színű volt, de a fehér rész is piszkos volt, és régi.

Megállítottam a kezemet félúton, és visszacsúsztattam a párkányra a keretről, majd a másikat is mellé helyezve vettem egy nagy lendületet, és felugrottam az ablakba. Körülnéztem, de nem volt senki sem a közelben. Mindig azt mondták, hogy veszélyes, ezért senki se üljön ide, de nekem mégis ez volt a kedvenc helyem. Az egyik eldugottabb folyosó volt ebben a labirintusszerű épületben, aminek a nagy részét már vastag por és pókhálók borították. Nem járt itt se takarító, se senki más. Csakis én. Valójában nekem sem szabadott volna itt lennem, mert az épületnek ezt a részét fel fogják újítani, és akkor csak útban lennének az itt lakók. Viszont tudtam, hogy ma még nem kezdik el a munkálatokat, ezért utoljára el akartam jönni a kedvenc helyemre, ahol mindig jól tudtam gondolkodni.

Az ablak a kertre nézett, ami tökéletes ellentéte volt a benti térnek. Nyoma sem volt ápolatlanságnak, vagy elhagyatottságnak, kint minden rendezett volt. A fű frissen nyírt, egészséges, zöld színű volt, a virágok a szivárvány minden színében pompáztak. A fákon rengeteg gyümölcs volt, viszont olyan magasra nőttek, hogy senki sem érte el lentről, mindig létrát kellett hozni.

Ahogy kinéztem az ablakon, mindig úgy éreztem, mintha egy másik világba csöppentem volna. A gyönyörű, festő táj elvarázsolt, és az én élénk fantáziámmal elég volt csak egy pillantást vetni rá, hogy egy szebb, és jobb helyre képzeljem magam, ahol nincs fájdalom, és bánat, csupán a boldogság, és a szeretet. Bár nekem nem adatott meg, tudtam, hogy létezik szeretet. Amikor két ember egymásra néz, és már ennyi elég ahhoz, hogy mosolyra húzódjon a szájuk, és örömmel teljen meg a szívük, nem lehet hamis. Ez egy olyan érzés, amit semmilyen gonosz erő nem vehet el a világtól. Ahogy Pandora szelencéjében is ott volt a remény, a világban is mindig lesz egy kis szeretet, ami megőrzi a békét. Fordulhat akármilyen rosszra az emberiség sorsa, mindig ott lesznek egymásnak, hogy támogassák, és bíztassák a másikat. Talán még az olyan kitaszítottakat is, mint én.

Elmerengve néztem a magas, homályba burkolózott hegyeket, és képzeletben már ott álltam az egyik tetején. Szinte éreztem, ahogy a friss szél kipirosítja az arcomat, és összekócolja a hajamat. Körülöttem minden fehér, mert nem tavasz van, hanem tél. Hideg van, de én mégsem fázom, ahogy lépek, a hó ropog a lábam alatt. Minden csendes és békés, én mégsem érzem magam egyedül és magányosnak, mert tudom, hogy ott van velem valaki, aki mindig figyel, és ha nem is látom, mégis tudom, hogy gondoskodik rólam, és ha bármi bajom lenne, rögtön mellettem teremne. Egy személy, aki egyelőre arctalan, de egyszer majd meg fogom ismerni, és akkor újra boldog lehetek.

 

A szemben lévő templomtoronyra esett a pillantásom, és ijedten kaptam fel a fejemet, látva, hogy mennyi az idő. Két perce már az iskolában kellett volna lennem. Gyorsan leugrottam az ablakpárkányról, felvettem a padlóról a táskámat, és futni kezdtem. Csak pár percre volt az iskola, ezért gyorsan beértem. Még éppen hogy sikerült becsúsznom a leghátsó padba az ablak mellé, mikor megjelent a tanár. Alacsony, negyvenes éveiben járó férfi volt, barna, igencsak kopaszodó hajjal, régies stílusú ruhában. Történelmet tanított, és néha úgy éreztem, mintha ő maga is a történelem része lenne, egy múltból jött személy, aki ismertetni akarja velünk azokat az eseményeket, amik az ő idejében történtek, és saját szemmel tapasztalt meg. Elég volt csak erre gondolnom, és máris érdekesebbnek találtam ezt a tantárgyat.

A tanulással sosem volt gondom, könnyen a fejembe ment minden, amit egyszer elolvastam. Mindig sokat foglalkoztam az iskolával, mert tudtam, hogy nekem nem lesz soha szerető családom, akik majd, ha elvégeztem az iskolát, akkor is mellettem állnak, és addig lakhatok a kényelmes otthonomban, amíg nem találok saját lakást. Már elterveztem, hogy amint befejezem a középiskolát, rögtön dolgozni fogok, és mellette egyetemre járok majd. Nem lesz könnyű, de a saját lábamra akartam állni, és ahhoz ezek az első lépések. Meg persze az, hogy elköltözzek, mert az árvaházban sem maradhatok életem végéig.

Épphogy megszólalt az óra végét jelző csengő, már rögtön mindenki kiviharzott a teremből. Csak én maradtam ott, és Damian – az egyetlen személy, akit szívből gyűlöltem. Elmondása szerint nem volt rá okom, pedig igenis volt. Ő az egyetlen személy, aki nem néz levegőnek. Ebből bizonyára most mindenki azt gondolja, hogy ezért hálásnak kellene lennem neki, de éppen ellenkezőleg – amikor csak tudott, megalázott, nevetés tárgyává tett, és folyamatosan csak szidott engem.

Damian minden szempontból az ellentétem volt. Közvetlen, és vidám természete miatt könnyen beilleszkedett minden környezetbe, és mindig mindenki szerette. Rajtam kívül mindenkivel udvarias és kedves volt, soha egy rossz szava nem volt másokra. Nem tudom, hogy velem miért volt olyan, amilyen, mindenesetre engem nem érdekel, milyen kedves másokkal, ha engem folyamatosan megaláz.

Könnyed, határozott léptekkel közeledett felém, legszívesebben menekültem volna, de nem tettem, mert sosem engedném meg magamnak, hogy veszítsek ellene. El tudom viselni, akármit talált is ki megint.

- Jó reggelt, Chey! – mosolygott rám. Nem viszonoztam, helyette gyanakvóan méregettem, mert sejtettem, hogy tervez valamit, csak épp azt nem tudtam kitalálni, hogy mit. – Majdnem elkéstél. Csaknem megint az álombeli havas tájadon jártál? – kérdezte gúnyosan. Megvontam a vállamat, tettetve, hogy nem érdekel, mit mond.

Valójában nem utáltam mindig őt. Régen jó barátok voltunk, és ő volt az egyetlen olyan személy, akiben megbíztam. Damian tanított meg arra, hogy ne higgyek el mindent, amit mások mondanak, hanem nézzek mindig a felszín alá, és vegyem észre a szép külső mögött a velejéig romlott természetű embert. A saját példájával tanított meg erre. Megbíztam benne, de ő ezt kihasználva minden titkot, amit elmondtam neki, szétkürtölt az egész iskolában, ezzel elérve, hogy hetekig csak én, és az álomvilágom legyen a téma. Akkor azt mutattam, hogy nem érdekel, de igazából nagyon is fájt, amit tett. Az álomvilágom talán kicsit gyerekesnek tűnik egy kívülálló számára, mégis sok éven keresztül ez volt az egyetlen, ami tartotta bennem a lelket, hogy talán létezik egy olyan hely, ahol nem minden ilyen fájdalmas, és nem kell csalódnom azokban, akikben megbízom.

- Miért nem válaszolsz? Csaknem megsértettelek?

- Nem érdekelsz, Damian. Azt mondasz, amit akarsz, azt teszel, amit jónak látsz, de örülnék, ha kihagynál ezekből, és nem keserítenéd tovább az életemet.

- Tudom, hogy kedvelsz, valld csak be. Végül is én vagyok az egyetlen, akivel megosztottad a kicsinyes álmaidat.

- Életem legnagyobb hibája volt.

- Ezt csak mondod – nevetett -, igazából csak azt próbálod elrejteni előlem, hogy mennyire szeretsz. Nem tudsz elfelejteni, mindig csak én szerepelek a gondolataidban.

- És ezt mégis miből gondolod? – húztam fel a szemöldökömet. Önelégült és beképzelt volt, ráadásul nagyon messze járt az igazságtól. Meg akartam mondani ezt neki, de tudtam, hogy nem lenne értelme, mert csak nevetne. Róla minden sértés lepereg.

- Tudom, hogy én vagyok az álomvilágodban megjelenő titokzatos személy, akitől azt várod, hogy minden problémádat megoldja.

- Te vagy a legnagyobb problémám.

- Valóban?

- Valóban.

- A helyedben én nem lennék olyan biztos ebben.

- Volnál olyan szíves, és a téves elképzeléseiddel együtt odébb tolnád azt az önelégült képedet? Még kilenc óra sincs, és már most elvetted az életkedvemet.

- De felvágták valakinek a nyelvét – vigyorodott el. – Ebben az esetben most leszek olyan szíves, és elmegyek a nem is olyan téves elképzeléseimmel együtt. Ó, és ne feledd! Este tízkor találkozunk a Crystal Café előtt.

- Álmaidban.

- Azt majd csak utána. – Rám kacsintott, majd elment.

Nem értettem, hogy miért viselkedett így, de egy dologban biztos voltam. Mégpedig abban, hogy semmi esetre sem megyek el erre találkozóra, mert később úgyis csak bánnám. Tudtam, hogy Damian nem képes velem rendesen viselkedni, és a végén én lennék az, akinek akár baja is eshet.

 

A karórámra néztem. Kilenc óra ötvennyolc perc volt, két percem volt tízig. Nem értem, hogy lehettem olyan bolond, hogy eljöttem. Tudtam jól, hogy csak szórakozik, ráadásul mindjárt tíz óra, és még nem volt sehol. Biztos, hogy nem gondolta komolyan, én mégis olyan idióta voltam, hogy eljöttem.

Először úgy voltam vele, hogy semmi esetre sem megyek el. Csak ültem a szokásos, elhagyatott folyosó ablakában, és anélkül, hogy belegondolnék, mit teszek, folyton az órámat nézegettem. Végül meguntam, hogy csak azon rágódom, hogy vajon mit akart, és elindultam a kávézó felé. Sietős léptekkel közelítettem, minden apró neszre felkapva a fejemet, és ijedősen rándultam össze. Mindig is féltem a sötétben, és gyanítottam, hogy Damian ezt tudva direkt ezért kérte, hogy ilyenkor találkozzunk.

Újra az órámra néztem, és már elmúlt tíz óra. Hol lehet már? Tényleg csak be akart csapni? Hogy lehettem ennyire naiv, hogy eljöttem?

Valamiért fojtogatott ez a hely, és úgy éreztem, mintha valaki engem nézne. A hideg kirázott ettől a sötét utcától, ráadásul a kávézó előtt pont kiégett az utcai lámpa, így körülöttem minden sötét volt. Már fordultam volna meg, hogy visszamenjek az árvaházba, mikor valaki hátulról megragadott, és az egyik kezével befogta a számat. Közelebb rántott magához, éreztem, hogy a hátam az ismeretlen mellkasának csapódik. Sikítani akartam, de nem tudtam, mert szorosan a számra szorította a kezét. Hiába mozgolódtam, és próbáltam rugdosni, nem engedett. Csapdába estem.

A szívem a torkomban dobogott, éreztem minden egyes dobbanását. Akaratlanul is könnycseppek gyűltek a szemembe, holott tudtam, hogy ezzel senkit sem fogok meghatni.

- Nyugodj már meg! – szólt rám az idegen, aki lefogott. Férfi volt, és a leheletéből erős alkoholszagot éreztem. Ekkor a sötétből egy másik alak bontakozott ki. Nem volt ismerős, bár ha láttam volna, se jegyeztem volna meg, mert olyan átlagos, jelentéktelennek tűnő arca volt, amilyenre nehéz emlékezni. Tipikusan egy irodában ülő fajtának néztem, semmiképp sem olyannak, aki késő este megtámad másokat az utcán.

- Most pedig velünk jössz! – mondta az első férfi, aki lefogott.

Vajon ez Damian műve? Ő küldte rám ezeket az embereket azért, mert ma túl szemtelen voltam vele? Nem olyan fajta, aki magára venné a sértéseket, de talán meg akarta mutatni, hogy kettőnk közül ki az, akitől tartania kellene a másiknak. Valóban képes lenne erre? Ennyire gyűlölne engem?

 

Hirtelen erős rántást éreztem, a vállam fájdalmasan reccsent, de nem törődtem vele. A földre estem a nagy lendülettől, és hallottam, hogy az eddig engem tartó férfi is elesik. Ütések, és szitkozódások hallatszottak mögülem, és félve fordultam meg. A látvány megdöbbentő volt. A két férfi rémült tekintettel feküdt a földön, és a föléjük tornyosuló alakot nézték, miközben remegtek a félelemtől. Az egyiknek vérzett az orra. Előttük pedig ott állt Damian, dühtől eltorzult arccal, ökölbe szorított, véres kézzel.

- Tűnjetek innen! – kiáltotta mérgesen, és a két férfi nem törődve a fájdalmas végtagjaikkal szinte rögtön felpattantak, és botladozva menekültek.

Damian közelebb lépett hozzám, én pedig félősen összerezzentem. Éreztem, hogy az egész testemben remegek, de nem tudtam tenni ellene. A félelem még mindig túl erős volt bennem ahhoz, hogy józanul tudjak gondolkodni, vagy, hogy feltűnjön, hogy a számomra legjobban gyűlölt személy áll előttem, és látja, hogy elgyengültem.

Tett még egy óvatos lépést, mintha attól félne, hogy ha túl gyorsan, és hirtelen közelít, akkor, mint egy pillangó, rögtön elröppenek. Lassan leguggolt mellém. Az egyik kezével megérintette az arcomat, és felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézzek. Meglepő volt, amit láttam – a mindig gúnyos, és utálatos arc most színtiszta aggodalmat mutatott. Ő… aggódott értem? Miért? Hiszen utál, majdnem annyira gyűlöl, mint én őt.

- Annyira sajnálom – suttogta, de még így is hangosnak tűnt a csendes utcában.

- Te küldted őket? – kérdeztem. A hangom rekedt volt, és sírós, de nem törődtem vele.

- Dehogy! – csattant fel, de látva, hogy rögtön távolabb húzódom, bocsánatkérően tekintett rám. – Sajnálom, hogy késtem.

- Miért?

- Hm?

- Miért akartad, hogy idejöjjek?

- Szerettelek volna látni – jelentette ki egyszerűen.

- De hát te utálsz engem!

- Nem, és sosem utáltalak.

- De igen.

Megrázta a fejét, majd közelebb húzott magához, és megölelt. Csak ekkor tűnt fel, hogy milyen hideg volt eddig, ezért jól esett hozzábújni. Rengeteg kérdést akartam még feltenni neki, amiket eddig nem mertem, de most itt lett volna rá az alkalom, hogy megkérdezzem, mégsem tettem. Nem akartam beszélgetni, csak élvezni, ahogy a karjaiban tart, és hinni abban, hogy ez a két kar minden rossztól megóv ezen a világon.

Nem számított, hogy mit gondol rólam, vagy, hogy én mit róla. Olyan volt, mintha újra az a két jó barát lettünk volna, mint régen – vagy még annál is több. Igen, ez több volt annál, biztos vagyok benne. Nem tudtam, hogy pontosan mi, de még az is megfordult a fejemben, hogy az álmaimban szereplő láthatatlan megmentőmnek végre megláttam az arcát.


Szia, Szimi! :)

 

Őszinte leszek, hiszen úgy gondolom, hogy csakis abból tanul az ember, főleg az írópalánta! :)

 

Nyelvtan: hibátlan. Azt hiszem, ezzel a szóval mindent elárultam.

 

A történet: tökéletes... Most itt ülök teljesen megbabonázva, és próbálom felfogni, amit a történeted nyújtott az olvasása után. De abban vagyok a leginkább biztos, hogy nem tudom megfogalmazni. Imádtam az érzelmeket, a cselekedeteket, a karaktereket, egyszóval: mindent. Nagyon nagyot alkottál ebben a novellában. Eddig nagyon sok embernek elmondtam, hogy olvastam volna tovább a történetét... De ezt Nálad nem tudom elmondani. Hogy miért? Mert így volt csodálatos... Most mindenki biztosan sejti, hogy mi lesz a történet további része, hogy hogyan alakul az életük... Nem is tudok értelmes dolgokat mondani, komolyan... Csak érzelmek kavalkádja csapong a fejemből, amelyet ez a történet váltott ki belőlem. De én talán azt hiszem, hogy egy történetnek nem is kell máshogyan hatnia. Ha eléri az olvasóban azt, hogy ő is alkotni akarjon valamit, hogy ő is tegyen, az... mindennél többet jelent.

Azt tudom Neked javasolni, hogy soha ne hagyd abba, mert olyan tehetséged van hozzá, hogy kár lenne elvesztegetni! :)

További sok-sok ihletet kívánok neked.

Üdvözlettel: Nilla

 

 

Összesen: 30 pont

 

 

Szia, Szimi!

 

Magával ragadó a történeted J... teljesen elvarázsolt, ahogy fokról-fokra bepillantást tehettünk a lány életébe, és habár megában a történésben nincs semmi újdonság számomra, mégis olyan mélységeket érint, ami elfeledteti ezt.

Maga a történet, a mondatok gördülékenyek nincsenek döccenők benne. Tetszettek a leírások, a karakterek kidolgozottak voltak, ahogyan az egész elolvasása után sem marad befejezetlen érzésem. Szépen le lett zárva. Szívesen olvastam volna, hogy alakul kettejük kapcsolata és miért volt olyan utálatos a lánnyal a fiú, ha nem is utálta őt a valóságban, de ezt talán majd máskor, egy másik történetben, mert ez így volt jó, ahogy megírtad.

Olvasás közben végig azt éreztem, hogy átadtál valamit, talán, mint te is írtad Pandora szelencéjéből a reményt. Megérintett az írásod itt belül, és ez azt hiszem mindent elmond.

Az alkotásod tökéletes, ennél többet nem is várhatnék.

Gratulálok a munkádhoz, sok sikert a továbbiakban és kérlek, ne hagyd abba az írást, mert nagyon tehetséges vagy benne.

 

Üdv:

Any4444

 

Összesen: 30 pont

 

Kedves Szimi!

 

Mikor elkezdtem olvasni, arra gondoltam, milyen jó a bevezető. Tetszett, ahogyan megfogalmaztad és az, hogy néhány alapgondolattal kezdtél, amin keresztül megmutattad a főszereplő személyiségét.

Mégis, a lány személyisége később számomra egyre ellenszenvesebbé vált azzal, hogy folyamatosan visszaemlegette, mennyire rossz sorsa van, de ő ezzel mégsem foglalkozik. Így olyan volt, mintha sajnáltatná magát.

De ezt leszámítva nagyon tetszett a történetedet, a fogalmazástól kezdve a végkifejletig. Csak gratulálni tudok, és remélem még olvashatok tőled más novellákat vagy akár regényt is.

 

Üdv: Holly

 

Összesen: 27 pont

 

 

Még nincs hozzászólás.

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre