Kia nem szándékosan fordult rá a tengerpartra vezető kavicsos útra. Sőt, nem akart oda menni. Egyáltalán nem. Már egy éve nem is járt a tenger közelében. Nem, hisz gyűlölte a nagy kékséget. Egyáltalán nem értette, hogy az emberek mi szépet, jót láthatna benne. Hiszen, csak víz. Most mégis a tenger felé igyekezett. Rá se pillantott a késő délutáni fürdőzőkre, tovább ment a strand mellett, arra, ahol nem volt kiépítve a part. Ott a víz maga alakította, formázta a köveket. A part magasan emelkedő sziklafal volt csupán, pár nagyobb kő viszont kiemelkedett a vízből. Dagály idején ezek is eltűntek, ám most még korán volt. A vízszint alacsony volt, és Kiara nyugodtan telepedhetett le legmesszebbre benyúló sziklák egyikére. Hátát egy másik, nedves kőnek vetette, térdeit mellkasa elé húzta, tekintete a horizontot kémlelte. Csendben, mozdulatlanul ült és csak nézte a tengert. Igazából nem is tudta, miért van itt. Hiszen annyi, csodálatos emléke kötötte ide. De ő nem akart emlékezni. Nem. Mert az emlékek fájnak, szomorúságot és bánatot hoznak. Az emlékek… feleslegesek. Megzavarják az embert, és csak felzaklatják. Pontosan tudta ezt. Elvégre az elmúlt másfél évben szinte mást sem csinált, mint, hogy emlékekbe kapaszkodott. Emlékekbe, melyek először enyhítették fájdalmát, csakhogy még jobban összefacsarhassák szívét. Aztán fél éve minden megváltozott. Legfőképpen ő maga. Az utóbbi időben többször gondolkozott azon, hogy Ő valószínűleg meg sem ismerné. Szinte biztos volt ebben. Igen, már nem olyan volt, mikor még Ő ismerte. Amikor Vele volt, haja hosszú mézszőke fürtökben hullott vállára, arca mindig mosolyra állt, kékszem őszintén szemlélte a világot. Milyen ártatlan és naiv is volt! Mert hitt. Hitt abban, hogy az élet szép, és, hogy a boldogság örökké tart. Végignézve mostani önmagán, ezt aligha lehetne elmondani. Már külseje is árulkodó. Haja most fekete, és szögegyenes, kék szemeit vastag, fekete kontúr veszi körül. Körmei szintén feketék, nyoma sincs rajtuk az egykori citromsárga színnek. Nem ismerné meg. De mostmár nem is ismerheti meg! Hiszen… halott. Ez a szó, az ami bő két éve cseng nap mint nap a fülében. Mégsem tudja felfogni, vagy csupán elfogadni jelentését. Mert az lehetetlen, hogy Ő nem él. Mindig azt hitte, hogy élete tökéletes lesz majd. Mennyire különböznek az álmok a valóságtól! Az álmok… megvédenek. Elrejtenek a világ elől. A valóság azonban szörnyű, erőszakos és csak szenvedést hoz.
- Miért? – az elsuttogott halk kérdés ijesztőbb volt mintha üvöltött volna, és ott a feltámadó széltől tépázott sziklán ülve egy könnycsepp gördült végig az arcán. Egyetlenegy, az első azóta, hogy megtudta a szörnyű hírt. Nem sírt két éve. Egyszer sem, semmilyen okból. Mikor rájött, hogy nem képes sírni azzal áltatta magát, hogy azért mert az ő gyásza mélyebb annál, mint, hogy felszínes könnyeket hullajtson. Aztán megijedt saját magától. Így csinálta végig az egészet. Némán, száraz szemekkel állta végig a temetést, és könnytelenül fogadta a részvétnyilvánításokat. Maga sem tudta miért vette fel az azóta is áthatolhatatlan álarcot, mely csak most hullott le róla. És ő végre szabadjára engedte könnyeit. Most nem kellett megjátszania magát, hagyhatta, hogy a sós cseppek végigperegjenek szép vonású arcán, hogy aztán a szél a tengerbe szórja őket. A lány nem mozdult. Nem mozdult akkor sem mikor az érkező dagály hullámai elértek a kő magasságába, bevizezve ezzel az ő ruháit. És nem mozdult akkor sem mikor a nap vöröslő arany korongja lebukott a látóhatáron, sötétséget hagyva maga után. A lány nem mozdult többet. Miért mozdult volna, hiszen az, akit a világon a legjobban szeretett, nem lehetett vele?
Kia testét másnap a parti őrség találta meg, de sem ők, sem később az orvosok sem tudták kideríteni a halál okát. Csak találgatni tudtak, hiszen fulladás nyoma nem látszott, viszont a levegő sem hűlt le annyira, hogy megfagyhasson. Nem tudták, hiszen honnan tudták volna, hogy tegnap a lány nem volt egyedül a sziklán. Ott volt vele Ő is. És a Kia vele ment. Egy olyan helyre, ahol semmi más nem volt, csak ők ketten és a szeretet.

Szia, Lara Christopher! :)

Őszinte leszek, hiszen úgy gondolom, hogy csakis abból tanul az ember, főleg az írópalánta! :)

A nyelvtanról: apróbb helyesírási hibák voltak benne, vesszők, elírások, de ez nem túl nagy probléma, hiszen mindenkivel megesik! :)

A történetről...

Megható volt. Komolyan. Rövid volt, ám annál átütőbb. Szerintem nagyon eltaláltad az érzelmeket, és kellően festetted le a naplemente motívummal. Kíváncsi lettem volna, hogy miben halt meg a barátja, hogyan, milyen körülmények között. A főszereplőd külsejéről tökéletes leírást kaptunk, ám mégsem volt eltúlzott, ennek külön örültem. Szerettem volna tovább olvasni, de egyszer csak vége lett, nekem pedig meg kellett elégednem ennyivel. :)

Külön piros pont volt, hogy E/3-ban írtad; én nagyon szeretem, ha valaki ebben a személyben ír. Igaz, hogy talán nehezebb, mint E/3-ban, hiszen nem lehet olyan szépen és részletesen leírni egyes dolgokat, de ennek most nem éreztem a hiányát. Mindent összevetve érdekes kis novella volt, nekem tetszett! :)

A későbbiekre nézve sok-sok ihletet, és örömet kívánok Neked! :)

Üdvözlettel: Nilla

Összesen: 24 pont

Szia, Lara Christopher!

    Sajnálom, de engem nem fogott meg annyira a történeted, már az elején sejteni lehetett a végkifejletet.

    Az elejét kissé darabosnak éreztem a sok kijelentő mondattal. Jobb lett volna, ha néhány helyen összekötöd a mondatokat. Előfordulnak hibák a szövegben, itt a szóismétlésekre, és a vesszőhibákra gondolok, de ezeket könnyen lehet javítani.:)

    A hibákon túl, viszont nagyon tetszettek a tájleírások. Nagyon ügyesen elénk festetted a sziklás tengerpartot, a tengert az alábukó naplementével, szinte láttam magam előtt az egész képet. Kia személyisége sem hiteltelen, valóban el lehet képzelni, hogy milyen változásokon ment át külsőleg és belsőleg, a tragédia hatására.

   Gratulálok a munkádhoz, a továbbiakban pedig sok sikert kívánok!:)

Üdv:

Any4444

Összesen: 22 pont

Kedves Lara!

Szépen megosztottad a zsűrit. Na de most jövök én, a magam igazságával.

Először is kezdjük a technikai részével. Hiányzott az elejéről a cím. Tudom, hogy a fájl nevében ott van, de egy óvatlan ember nem nézi, hogyan nevezed el a dokumentumot, mert a történetre kíváncsi. Viszont ha a novella előtt ott van a cím is, akkor azt biztosan észrevesszük. A másik dolog, hogy nagyon egybemosódik az egész. Valószínűleg azért, mert a bekezdéseket nem kezdted egy kicsit beljebb. Így nagyon tömörnek tűnt, pedig egyáltalán nem volt az.

Sőt, kifejezetten könnyen fogyasztható volt. Kíváncsi vagyok, hogy a főszereplő tudta e, hogy ott ér véget az élete. A lezárás pedig nagyon tetszett. Szép volt a gondolat a halál diagnózisával. Igaz, hogy kiszámítható volt, de nekem így is tetszett.

Gratulálok a novellához és sok szerencsét kívánok a továbbiakban.

Üdv: Holly

Összesen: 21 pont

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2010.12.25. 21:37 Lara Christopher Nagyon szépen köszönöm az értékeléseket, és igyekszem megfogadni a tanácsokat. Köszönöm , hogy részt vehettem! :) Lara