Véleményed

26. Fejezet: Harcosból íjász

Mindenki aludt a barlangteremben, mikor felébredtem. Csak pár őr vigyázta a csapat álmát. Kevesen maradtunk. A falnak dőlve felkeltem és huszonöt embert számoltam össze. Ha jól tudom, akkor hárman mentek el felderíteni a barlangfolyosókat. Velük együtt huszonnyolc a létszám. Több mint százan indultunk el. Nem félek a haláltól. Sőt! Néha szinte kívántam, de most keserűséggel öntött el a gondolat, hogy mind elveszünk. Nem tudom, mióta vagyunk a föld alatt. Már elvesztettem az idő érzékem. Csak azt tudom, hogy túl hosszú ideje vagyunk együtt. Már nem azért harcolunk, hogy megbosszuljuk a templomban végzett vérengzést. Egymásért harcolunk. Testvérekké lettünk. Minden egyes társunk halála egy tőrdöfés a mellkasunkba. Az atya szerint hamarosan a végső küzdelem veszi kezdetét. Már nem látom kiutat. Ez már nem küldetés, ez már csak egy öngyilkos menetelés. Egyre jobban vagyok, de a sebeim túlságosan korlátoznak a mozgásban. Aligha tudom a kardom néhány vágásnál többre használni.

-          A felszerelésemre tekintettem. Mi haszna, ha alig bírom el. El kell dobnom, ami fölösleges. Ekkor a tekintettem az íjra tévedt. Igen! Ez az! Talán, ha gyakorolok, akkor hatékonyabb tagja tudok lenni a csapatnak. Magamhoz vettem a fegyvert és kerestem egy távolabbi részt a terembe, hogy a többieket ne zavarjam a zajjal. Szerencsére az orkok minden nagyobb barlangcsarnokban hagytak hátra tűzifát, de néhol még székeket és asztalokat is. Időben megköszönöm nekik, hogy így tettek. Az első néhány mozdulat komoly erőfeszítésembe került. Az íj használatától fájdalom nyílalt az oldalamba, aztán ahogy megszoktam az érzést egyre kevésbé okozott gondot. Másfél órát gyakorolhattam, mire a harcosok felébredtek. Marcus atya állt meg mellettem.

-          Örülök, hogy jobban vagy – mosolygott rám.

-          Van némi tartozásom az ördögnek atyám – feleltem, miközben megfeszítettem az íjam – és én nem szeretek senkinek az adósa lenni!

Marcus vigyorra a füléig ért.

-          Csak így tovább! Erre a Konrádra van szükségünk!

Közben a barátaim is odajöttek hozzám. Csendben figyelték minden mozdulatom.

-          Ha megsebesülök, akkor én is így szeretnék meggyógyulni – jegyezte meg Zargo.

-          Konrád! Pihenned kell – szólt rám Saliyana.

-          Nincs szükségem pihenésre – válaszoltam, miközben a következő veszőt helyeztem az idegre, majd céloztam és lőttem – Nem akarom, hogy egy harcos mindig rám vigyázzon! Nem akarom, hogy miattam haljanak meg mások! Harcolni fogok! Egyelőre csak íjjal, később, pedig ha már erősebb leszek, karddal – közben a társaim felé fordultam és folytattam – és annyi rohadékot küldök vissza a pokolba, hogy odalent megfulladjanak egymás bűzétől!

-          Igen – kiáltotta Zargo és a kardját a magasba emelte.

-          Küldjük őket a pokolba – kiáltotta Khalidor, és a feje fölött megrázta a pajzsát és a pallosát.

-          Halál rájuk - ismételték most már többen is.

Nem állt szándékomban feltüzelni a társaimat, csak magamat akartam igazolni, hogy képes vagyok harcolni, de végül velük együtt rikoltoztam és kiabáltam.

-          Végzünk a rohadékokkal – kiáltatta valaki.

-          Elpusztítjuk mindet – harsogta valaki más.

-          Győzni fogunk – kántálta a tömeg.

Marcus mosolyogva nyugtázta az események alakulását. Az üdvrivalgás megnyugtatta, hogy még nem adtuk fel a harcot. Felszínre kerültek az indulataink és a bosszúvágyunk.

Ekkor tértek vissza a felderítők. Egy pillanatig ziháltan nyelték a levegőt.

-          Orkok – nyögte egyikük – orkok!

-          Hányan – kérdezte Siegfried.

-          Vagy ötvenen –felelte fújtatva a felderítő.

-          Ó! Ezek miért nem tudnak hármasával járni – morogta a kapitányunk, majd felénk fordult – mindenki fedezékbe! Rejtőzettek el! Mikor a terem közepén lesznek, lecsapunk rájuk! Rajta!

-          Itt a lehetőség Konrád! Most megmutathatod, hogyan bánsz az íjjal – Veregetett vállon Khalidor – de ha megbocsátasz, én melletted harcolnék.

A barbár szemébe néztem. Nyílt egyenes tekintettel mosolygott. Tudtam, hogy engem félt. Valóban gyenge vagyok még egy harchoz. A gyakorlás is elfárasztott, és tudtam, hogy hiábavaló lenne vitatkoznom.

-          Köszönöm barátom – mosolyogtam rá.

-          Enyém a megtiszteltetés – nevetett vissza.